Kár lenne kihagyni ezt a pazar vígjátékot Jesse Eisenberg rendezésében. Még ha nincs is sztárokkal teletűzdelve, Kieran Culkin nevére azért csak felfigyelünk, illetve a színészi alakítása is lenyűgöző ebben a vígjátékban. Na de nézzük is meg magát a sztorit!

Két unokafivér ellátogat Lengyelországba nagyanyjuk halála után, így tisztelegve az emléke előtt, na meg persze, hogy eltöltsenek együtt egy kis minőségi időt. Látszólag Benji és David mindenben különböznek egymástól, de pont ettől alkotnak igazán jó párost. Benji spontán, laza és a társaság középpontja, David pedig rögeszmésen megtervezi minden lépését, és nem tud sehol ellazulni. A film lassan indul, és bár azt gondolnánk, hogy már az első perctől kezdődően hahotázásban törünk ki, mégsem ez történik. Vannak enyhe poénok, de inkább a két karakter ellentétes személyiségére hegyezi ki a rendező a kezdő történéseket. 

Miután a két amerikai fiatal megérkezik Lengyelországba, csatlakoznak egy turista csoporthoz, ahol jobban megismerik a zsidóságot, közelebb kerülve felmenőikhez. A holokauszt túra során egy kis történelem leckét is kapunk, apróbb poénokkal fűszerezve, elnyomva a keserűséget, amit egyébként éreznünk kéne, ha nem egy vígjátékról lenne szó. Benji szórakoztató karaktere üdítően hat a filmre, miközben néhány jelenetben láthatjuk az érzelmes, szentimentális oldalát is, amikor egy görbe este során előtör belőle a David iránt érzett hiány. Régen folyton együtt lógtak, most azonban teljesen ellenkező irányba tart az életük. David-nek felesége és gyereke van, miközben a mindennapi munkája is betemeti. Benji ezzel szemben agglegény és munkanélküli, nem mellesleg a füvezés teszi ki napjának 90%-át. Mégis van egy megmagyarázhatatlan kapocs a két fivér között, ami meghitté teszi ezt az egyébként bohókás filmet.

Alapvetően végig az az érzés van bennünk, hogy "most tuti érkezik egy ütős poén", de valójában csak enyhe mosolyra húzzuk a szánkat, miközben némi szekunder szégyenérzetünk van Benji karaktere miatt. De hát pont ettől zseniális ez a film, és ez volt a célja a rendezésnek is!

A túra utolsó állomása a nagyi háza, ahol egy kapu elé rakott kővel tisztelegnek az emléke előtt. Megmosolyogtató, hogy ez a látszólag jelentéktelen rész relatíve egész sok időt kap a teljes filmből, miközben a két amerikai és a lengyel szomszéd diskurzusán kívül semmi sem történik. 

Valószínüleg egy-egy erősebb poén pont azt a hatást érné el, hogy úgy érezzük a rendező viccet csinál a holokauszt történelmi múltjából vagy a zsidóságból, így viszont még éppen azon a határon belül mozog a film, hogy tudunk egy jót mosolyogni, miközben a következő jelenet már épp könnyeket csal a szemünkbe.

A "blockbusterek" ideje véget ért? 

Csalódást kell okoznunk azoknak a nézőknek, akik valamilyen csavaros befejezést várnak a filmtől. Az uncsitesók visszautaznak Amerikába, és a film ott ér véget ahol elkezdődött: Benji a reptéren szórakoztatja el magát a nyüzsgő tömegben. Még egy piros pont a rendezőnek, hogy egyébként ez nagyszerűen keretbe foglalja az egész filmet. Csak sejteni lehet, hogy majd fél év múlva egy hasonló utazás ürügyén újra találkoznak, és ott folytatják, ahol abbahagyták. Valahol ettől realisztikus az egész történés, hiszen a való életben is hasonlóan tudunk elképzelni egy ilyen helyzetet, ahol a gyász mindig kicsit összehozza a rokonokat, de utána visszacsöppenünk a mókuskerékbe, és megy minden tovább ugyanúgy, mint előtte. Itt nem a történéseken vagy a cselekményen van a hangsúly, hanem az érzelmek minél realisztikusabb bemutatásán és a megbotránkoztatáson. 

Összességében nagyon jó a rendezés és szerethetőek a karakterek is. Még némelyik mellékszereplővel is egészen könnyen tudunk szimpatizálni. A fanyar humor pedig tökéletesen megkülönbözteti ezt a filmet egy szokványos vígjátéktól, amit egy vasárnap esti pizza mellett néznénk meg. Külön pozitívum, hogy egyáltalán nem lett túlhúzva a film, és másfél óra után úgy állunk fel a székünkből, hogy ennek pontosan itt kellett véget érnie.