Azt hiszem, nem túlzunk azzal, hogy az idei év legnagyobb dobása eddig a Kamaszok című négy részes pszicho dráma, ami nemrégiben került fel a Netflix kínálatába. Egy thriller mindig érdekes, főleg ha egy tizenhárom éves fiút vádolnak benne gyilkossággal, na meg persze az imdb 8.3 pont is igen jónak tűnik.

Na de lássuk, mitől is olyan nagy szám ez a mini sorozat...

Rögtön az első részben belekerülünk a cselekmények sűrűjébe, amikor látszólag egy átlagos angol családra rátörik az ajtót, és a tizenhárom éves Jamie Miller-t gyilkosság vádjával beviszik kihallgatásra. Innentől kezdve azonban egyből észrevehető egy lényeges dolog: mégpedig, hogy végig követhetjük Jamie útját egészen a rendőrségig, vágások nélkül. Ez azért különleges, mert itt a középpontban nem csak az áll, hogy vajon tényleg gyilkolt-e, hanem láthatjuk az érzelmeit, a félelmet amit megél ebben a hozzávetőlegesen egy órában. 

Már csak a kihallgatás során derül ki számunkra, hogy Jamie egyik osztálytársnője az áldozat, akinek meggyilkolásával a fiút vádolják.

A kamaszsrác szava egy utcai térfigyelő kamera által rögzített felvétellel szemben, amiben világosan látszik, hogy a fiú többször is megszúrta osztálytársát, aki nem élte túl a tragikus esetet. De vajon manipulálták a felvételt, vagy tényleg Jamie ölt? Mi vezérelhet arra egy tizenhárom éves kamaszsrácot, hogy ilyen kegyetlen módon öljön?

A második epizód szemmel láthatóan nagy lendülettel bekezd, amikor Bascombe nyomozó (Ashley Walters) Jamie iskolájában folytatja a nyomozást indítékot keresve a gyilkosságra. Ebben az epizódban betekintést kapunk a mindennapi verbális és fizikális bántalmazásba, ami egy ilyen korú közösségben általános jelenség lehet. Illetve a nyomozás során kiderül, hogy az áldozat verbálisan piszkálta és nevetség tárgyává tette a fiút instagramon. De vajon ez elég indíték lehetett Jamie számára? A social media negatív hatásait órákig lehetne taglalni, és kétségtelen, hogy a kamaszok számára ki tud alakítani egy káros önképet, miközben nem ritka jelenség az sem, hogy a tizenévesek egymás lelkébe gázolnak rajta napi szinten. Úgy látszik, megvan az indíték a további lépésekhez, miközben pár diák kihallgatása is megtörténik ebben a részben.

Az igazi libabőrt aztán a harmadik epizódban kapjuk, ahol az egész rész végig egy helyen játszódik, és csakis az érzelmeken, a feszültségkeltésen van a hangsúly. A rutinos pszichológus, aki bele akar látni Jamie fejébe, de ő ezt nem igazán engedi. Az egy snittes felvétel mind bravúros megoldás arra, hogy jobban beleéljük magunkat a történetbe és még valóságosabb legyen az egész sztori. 

Azt hiszem, Owen Cooper tehetsége mellett nem kell túl sokat érvelni, óriási színészi alakítást nyújt. Biztosra veszem, hogy sok megkeresés vár még rá a közeljövőben. Na de visszatérve a sorozatra, a harmadik rész zsenialitása abban rejlik, hogy míg válaszokat várnánk, ehelyett még több kérdést kapunk, és egyre inkább megismerjük a fiú lelkét, a mindennapi problémáit, és kialakul bennünk egy kép róla, illetve némelyik kirohanása után azt sem nehéz elképzelnünk, hogy valóban ő ölte meg fiatal osztálytársnőjét.

Miután próbálunk magunkhoz térni a sokk után, amit az epizód végén kapunk, az utolsó részbe vetjük az összes hitünket, és várjuk a megváltást, a válaszokat tőle, ehelyett teljesen más érkezik...

Eddie Miller ötvenedik születésnapját ünnepli lányával és feleségével, és gyakorlatilag a teljes rész a család érzelmeit, jelenállapotát mutatja be, ahogy próbálnak túllendülni a szörnyű eseten. Egy ponton már minden néző érezheti, hogy itt nem fogunk válaszokat kapni, a sorozat nyitva hagyja számunkra a talányt, sokkal inkább az érzelmek minél pontosabb bemutatásán van a hangsúly. Hogy tud létezni egy átlagos család azok után, hogy kisebbik gyermeküket valószínüleg már csak rács mögött láthatják életük végéig? Az összefirkált autó, az apa kirohanása a boltban, illetve még számtalan látszólag apró történés nyomatékosítva, hogy egy ilyen dologgal bizony nagyon nehéz együtt élni. Itt is egy kamera állásból követhetjük végig a család napját, és ahogy haladunk előre, egyre jobban eltávolodunk az eredeti kérdéstől: vajon tényleg képes lenne ölni Jamie? 

Néhány naiv néző, köztük én is persze, továbbra is reménykedünk a megfejtésben, de a Kamaszok nem egy tömegsorozat, így aztán itt már nem látjuk magát a tárgyalást, mint oly sok pszicho drámában, a történet véget ér, épp ott, ahol elkezdődött: Jamie üres szobájában. Stephen Graham bravúrosan hozza az összetört apa szerepét, és az utolsó sírós jelenet az általa szorongatott plüssmackóval is csak ezt erősíti. Akár gondolhatunk arra is, hogy a maci jelentése itt szimbolikus, de azt hiszem az érzelmek rendkívül jól átjönnek ebben a részben is, és együtt tudunk érezni az apa szívszorító fájdalmával. Persze az egész család gyászát értjük és empátiát érzünk értük, mégis az apa karaktere kapja a kiemelt fókuszt. Úgy tűnik, hogy Jamie és közte valamilyen különleges kapcsolat van, felnéz az apjára és tiszteli. Talán még azt is mondhatjuk, hogy meg akar felelni neki, és mikor osztálytársnője szembesíti vele, hogy ő nem egy "igazi férfi", akkor valami megtörik a fiúban. Innentől kezdve meg persze már spekuláció, hogy valóban megölte-e a lányt, vagy csak a fejében elképzelte, de nem jutott már el tettlegességig.

Ez a négy részes sorozat egy figyelmeztetés a szülőknek és egyben mindenkinek, hogy egy ilyen gyilkosság bármikor könnyen megtörténhet, és látszólag egy "semmiségért", de mégis gyermekeink teljesen kitettek az online világnak, és muszáj közelebb kerülnünk hozzájuk, megértenünk őket, beszélgetni velük, és mindezt persze úgy, hogy ne korlátozzuk be teljesen őket. Jamie Miller látszólag egy átlagos kamasz, de egy kicsit minden tinédzser Jamie Miller, akikre oda kell figyelnünk, mert hiába van egy egészséges családi háttér és neveltetés, rengeteg más atrocitás érheti ezt a korosztályt akár az iskolában vagy más közösségben. 

Összességében tehát fel van adva a lecke, ha valaki egy jobb sorozattal szeretne előrukkolni még az idén. A Kamaszok egy tükröt ad a kezünkbe egy lenyűgöző sztori és színészi játék együttesével, a kérdés pedig az, hogy komolyan vesszük-e az üzenetet, vagy sem...